Először csak azt érezzük, hogy mindennapi apró elakadásaink vannak, amit így vagy úgy, de megoldunk. Aztán ezek az apróságok kezdenek egyre nagyobb méretet ölteni és az elénk gördülő akadályokat súlyosnak érezhetjük, megjelenhetnek a fizikai tünetek is. Olvass tovább
Mielőtt azt gondolnátok, hogy ezt a világ legtermészetesebb módján kezelem, le kell szögeznem, hogy tévedtek. Hosszú évek alatt jutottam el odáig, hogy ez nem élet már..
Három gyermek boldog apukája vagyok, aki dolgozik éjjel-nappal, mert muszáj. Mert én vagyok a családfő. Mert meg akarok mindent adni a családnak, amit csak szeretnének. Amúgy meg, dolgozni kell és kész!
Reggel kelek, szokásos reggeli rutin, gyerekeket oviba, suliba viszem/visszük, hiszen megosztozunk a feladatokon a feleségemmel. Élünk egymás mellett. Mellett!! Nem együtt! Aztán szaladás a munkába, szinte késve minden nap, de beérek és már fejben reggeltől kezdve ezen agyalok, hogy mi is lesz a reggeli teendő. Mivel párhuzamosan több projekten dolgozom, így munkaidő után otthon folytatom a munkát. De! Természetesen csak ha a gyerekek alszanak, hiszen délután különórákra visszük őket. Három gyerek nagy logisztika, de nem fog ki rajtunk. A foglalkozások után még közös játék, aztán kezdődik az esti műszak. Ők lefekszenek és folytatom a munkát. Nincs pihenés. Miért engedném meg magamnak? Akkor hátat fordítanék a családomnak, mi van, ha nem tudok mindent megadni nekik? És ez így megy kb. hajnali 2 óráig. Aztán 6-kor kelünk és kezdődik (vagy folytatódik minden) elölről.
Amikor elkezdtem magamon érezni, hogy egyre fáradtabb vagyok és ingerült, akkor sem igazán foglalkoztatott, próbáltam több kávét inni és drágább vitaminokat szedni. Hátha.. DE nem. És akkor kezdődött, hogy állandóan beteg lettem, egyikből estem a másikba, a munka pedig nem várhatott, csinálni kellett. Ezeken a mélypontokon bevallom, elgondolkoztam. Miért is csinálom? Mikor adtam meg magamnak utoljára azt, ami igazán feltölt? És bizony gondolkodnom kellett. Ekkor egy barátom tanácsára kineziológushoz fordultam, nyilván hosszas győzködés után. Nekem aztán senki ne mondja meg, hogy hogyan csináljam, mit csináljak. Egy idegen honnan tudná, hogy nekem mi a jó?
Megérkezem hozzá, kérdezi miben segíthet? Mondtam neki, lehet, hogy kiégtem és talán többet dolgozom a kelleténél. Egy-két szót váltunk, aztán kéri a kezem, hogy izomtesztelés következik. Mondtam rendben, ha már itt vagyok, csináljuk.
És működött! Kezdett érdekelni, mi is ez, mi történik pontosan. Erre azt a választ kaptam: – Sejtszinten minden rögzül bennünk, egészen fogantatásunktól kezdve.
A test nem felejt! Ha valami a múltban történt, az hatással van a jelenünkre is. És be kell vallanom, hogy most már belátom. A kineziológus segített felderíteni a múltbeli elakadásokat, kineziológiai korrekciókat végeztünk és hihetetlen, hogy úgy elröpült egy óra, hogy észre sem vettem!
Fantasztikus élmény volt, megbeszéltük, hogy mikor találkozunk legközelebb és méterekkel a föld fölött indultam útnak.
A kezelés után sokkal felszabadultabban, szinte megújulva léptem ki az utcára. Ahogy sétáltam hazafelé feltűnt, hogy tavaszodik és ez csodálatos!
Hogy miért nem jöttem hamarabb? Aztán meg is válaszoltam magamnak: Mindig minden időben történik.
Az elvárások talán már egész kislánykorunktól megjelennek. Mosolyogj, fésülködj, segítsél, törölgess, pakold el és egy kislány így nem nézhet ki… (természetesen a sort folytathatnánk a végtelenségig).
Ezzel már elhintve a magot, hogy nekünk kifelé nem a valós arcunkat kell sugározni, hanem felvenni a maszkot, ami “vállalható” a külvilág előtt. De ha tényleg ezt mutatjuk, mi megy végbe bennünk? Magunknak sem ismerjük be, hogy ezek felvett szerepek, amit elvárnak tőlünk, de valójában a lényegi énünk már rég a kukában landolt.
Talán a legfontosabb mégis az lenne, hogy sugározzuk, amit szeretnénk. Amikor kislányként ábrándoztunk az udvar lépcsőjén ülve, hogy ” ha nagy leszek, azt csinálok, amit szeretnék, hiszen felnőttem!!! és persze jön a szőke herceg értem és közben én is szőkévé változok és boldogan élünk, amíg meg nem halunk”. Na ezt! Ezt visszahívni magunkba! Azt az ábrándos kislányt, aki merte vállalni az érzéseit és ki is mondani azt. Ha belegondolunk, hogy igazából gyerekként nagyon bölcsen megmondtuk, hogy ha felnőtt leszek, azt csinálok, amit akarok. És most, felnőttként miért is csinálom azt, amit mások diktálnak? Itt jön a felelősségvállalás a saját életemért. Szeretem magam annyira, hogy megtaláljam azt, ami fel tud tölteni, ki tud kapcsolni ( akár egy hobbi), netalán meg tudok belőle élni? Vagy lenne még mit változtatni, ahhoz, hogy elérjük a vágyott célt?
És most egy pillanatra idézzük fel a bennünk élő kislányt, ő most büszke lenne ránk?
Sokszor találkozunk ezzel a szemlélettel, „én biztosan ezt nem így fogom csinálni, nem is értem, hogy képzelték ők…”
Döntések, helyzetek, működések, melyeket nem akarunk elfogadni a szüleinkben, pontosabban teljesen szemben állunk velük. Még felnőttként is, családos emberként is nehéz megmérettetést jelenthet.
De mi is történik ilyenkor?
Ha nem tudunk valamit elfogadni, szemben állunk valamivel, akkor azt éljük meg, hogy nincs választásunk. Egy helyben toporgunk, nincs meg az egység önmagunkkal. Ha valamit nem akarunk elfogadni a szüleinkben, akkor gyakorlatilag blokkoljuk és megtagadjuk magunkat is hiszen az életet tőlük kaptuk. Az élet felőlük áramlik felénk. Nem csoda hát, ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben.
Érdemes megfigyelni magunkban, mi az, amit nehéz elfogadnunk?
Sokszor megtörténik, hogy látunk egy mintát a családunkból és mélységesen elítéljük. Pl. a szülők állandóan veszekedtek, aminek a gyerekek szem- és fültanúi voltak, sok volt a büntetés, kevés időt töltöttek velünk, mindig siettek stb.
Ezt nem is akarjuk elfogadni, így biztosan szembe jönnek még életünk során ezek a helyzetek. Ezek az útmutatóink, kicsi kis jelzőlámpák, melyek emlékeztetnek rá, ezzel még dolgunk van. És ha igazán megfigyeljük, arra is rájövünk, hogy ezek a szituációk bosszantanak a leginkább minket. pl. rossz párkapcsolatban élünk, nincs időnk semmire, állandó rohanásban vagyunk és a gyerekeink ugyanúgy végighallgatják a veszekedéseinket.
Mire ad ez nekünk lehetőséget?
Elfogadni, hogy a szüleink ennyit tudtak adni. Annyit adtak, amennyit csak tudtak. És amikor elfogadunk, akkor nyílik meg a lehetőségünk a választásra.
Ha megértjük, hogy akkor, abban a helyzetben ez volt számukra a maximum, a minden, amit tenni tudtak, akkor lehetőségünk nyílik tágabb perspektívából szemlélni a dolgokat. Tiszteletben tartom a döntéseiket és nekem van lehetőségem máshogy dönteni.
Bármilyen hihetetlen, sokszor ez a szemlélet is sokat segíthet a mindennapjainkban. Hiszen megkapjuk ajándékként azt, hogy ezt a terhet már nem visszük tovább.
Böjte Csaba soraival zárnám, hiszen ennél szebben nem is lehetne összefoglalni:
„Boldog az az ember, aki szereti és tiszteli apját és anyját, mint ahogy a bimbó szereti a megtartó, tápláló gyökeret, mint ahogy a folyó szereti a forrást, mint ahogy a madár szereti a fészket, mert hatalmas nyugalom, béke, öröm és fény születik meg benne. ”