Az elvárások talán már egész kislánykorunktól megjelennek. Mosolyogj, fésülködj, segítsél, törölgess, pakold el és egy kislány így nem nézhet ki… (természetesen a sort folytathatnánk a végtelenségig).

Ezzel már elhintve a magot, hogy nekünk kifelé nem a valós arcunkat kell sugározni, hanem felvenni a maszkot, ami “vállalható” a külvilág előtt. De ha tényleg ezt mutatjuk, mi megy végbe bennünk? Magunknak sem ismerjük be, hogy ezek felvett szerepek, amit elvárnak tőlünk, de valójában a lényegi énünk már rég a kukában landolt.

Talán a legfontosabb mégis az lenne, hogy sugározzuk, amit szeretnénk. Amikor kislányként ábrándoztunk az udvar lépcsőjén ülve, hogy ” ha nagy leszek, azt csinálok, amit szeretnék, hiszen felnőttem!!! és persze jön a szőke herceg értem és közben én is szőkévé változok és boldogan élünk, amíg meg nem halunk”. Na ezt! Ezt visszahívni magunkba! Azt az ábrándos kislányt, aki merte vállalni az érzéseit és ki is mondani azt. Ha belegondolunk, hogy igazából gyerekként nagyon bölcsen megmondtuk, hogy ha felnőtt leszek, azt csinálok, amit akarok. És most, felnőttként miért is csinálom azt, amit mások diktálnak? Itt jön a felelősségvállalás a saját életemért. Szeretem magam annyira, hogy megtaláljam azt, ami fel tud tölteni, ki tud kapcsolni ( akár egy hobbi), netalán meg tudok belőle élni? Vagy lenne még mit változtatni, ahhoz, hogy elérjük a vágyott célt?

És most egy pillanatra idézzük fel a bennünk élő kislányt, ő most büszke lenne ránk?