Elérkezett az adventi időszak. Várakozással, készülődéssel telik , igyekszünk ünneplőbe öltöztetni a lelkünket karácsonyig. Mit is jelent ez? Természetesen mindenkinek mást, hiszen a karácsonyra készülődés valakinek a vásárlást és a tárgyi ajándékokat jelenti, másnak talán inkább a lelki készülődést. Olvass tovább
Talán nem is gondolnánk, hogy mennyi problémánk, elakadásunk egyik fő okozója, hogy nem tudunk meghajolni az ősök előtt. Ha nem tudom tisztelni, nem fogadom el őket, akkor az bizony a saját életemre is erőteljesen rányomja a bélyegét.
Az nem válasz, hogy jó, jó, de miért ezt csinálta? Vagy miért döntött így? Miért nem volt több puszi, ölelés, dicséret, elismerés? Az nem elfogadás, hanem feltételekhez kötés. Feltételek mellett nem lehet szeretni, a szeretetet nem kapcsolhatjuk ehhez. Olvass tovább
Kétségek és kérdések befejezetlen sora ömlik mindannyiunkra. Kezdődik a tanév és ki tudja, meddig tart.
Még mi felnőttek sem tudjuk igazán, mire készítsük gyermekeinket, hiszen folyamatosan kapjuk a legfrissebb információkat szerte a világból és próbáljuk kitalálni, hogy mi lesz a következő lépés a mi kis életünkben.
Ma hivatalosan elkezdődik a tanév. A pedagógusok kétségek között, a szülők szintén, a gyermekekben pedig ez mind lecsapódik. A bizonytalanság talán a legnagyobb nehézség nekik. Nem tudják, nem tudjuk, mi lesz holnap. Ha nálunk, szülőknél megborul a biztonság és utat engedünk a félelemnek, ők mibe fognak kapaszkodni? Olvass tovább
Nem is olyan régen, kb. fél évvel ezelőtt a nővéremmel ültünk egy kávézó teraszán, amikor mindketten felkaptuk a fejünket egy szituációra a szomszéd asztalnál.
Egy édesanya a gyermekével bejött a kávézóba, leültek és az anyuka végig a telefonját nyomkodta, egy pillanatra sem vette föl a szemkontaktust a gyermekével. A kislány mindent megtett, szólítgatta, kérlelte, felállt hozzá, odament, ölelgette, de az anyuka nem nézett rá. Majd megjelent a pincér és a rendelésfelvételnél megláthattuk az édesanya tekintetét. Aztán folytatódott a jelenet ugyanúgy. A kislány szemmel láthatólag szeretett volna az anyukájával együtt lenni és ezért mindent meg is tett. Olvass tovább
Sokszor találkozunk ezzel a szemlélettel, „én biztosan ezt nem így fogom csinálni, nem is értem, hogy képzelték ők…”
Döntések, helyzetek, működések, melyeket nem akarunk elfogadni a szüleinkben, pontosabban teljesen szemben állunk velük. Még felnőttként is, családos emberként is nehéz megmérettetést jelenthet.
De mi is történik ilyenkor?
Ha nem tudunk valamit elfogadni, szemben állunk valamivel, akkor azt éljük meg, hogy nincs választásunk. Egy helyben toporgunk, nincs meg az egység önmagunkkal. Ha valamit nem akarunk elfogadni a szüleinkben, akkor gyakorlatilag blokkoljuk és megtagadjuk magunkat is hiszen az életet tőlük kaptuk. Az élet felőlük áramlik felénk. Nem csoda hát, ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben.
Érdemes megfigyelni magunkban, mi az, amit nehéz elfogadnunk?
Sokszor megtörténik, hogy látunk egy mintát a családunkból és mélységesen elítéljük. Pl. a szülők állandóan veszekedtek, aminek a gyerekek szem- és fültanúi voltak, sok volt a büntetés, kevés időt töltöttek velünk, mindig siettek stb.
Ezt nem is akarjuk elfogadni, így biztosan szembe jönnek még életünk során ezek a helyzetek. Ezek az útmutatóink, kicsi kis jelzőlámpák, melyek emlékeztetnek rá, ezzel még dolgunk van. És ha igazán megfigyeljük, arra is rájövünk, hogy ezek a szituációk bosszantanak a leginkább minket. pl. rossz párkapcsolatban élünk, nincs időnk semmire, állandó rohanásban vagyunk és a gyerekeink ugyanúgy végighallgatják a veszekedéseinket.
Mire ad ez nekünk lehetőséget?
Elfogadni, hogy a szüleink ennyit tudtak adni. Annyit adtak, amennyit csak tudtak. És amikor elfogadunk, akkor nyílik meg a lehetőségünk a választásra.
Ha megértjük, hogy akkor, abban a helyzetben ez volt számukra a maximum, a minden, amit tenni tudtak, akkor lehetőségünk nyílik tágabb perspektívából szemlélni a dolgokat. Tiszteletben tartom a döntéseiket és nekem van lehetőségem máshogy dönteni.
Bármilyen hihetetlen, sokszor ez a szemlélet is sokat segíthet a mindennapjainkban. Hiszen megkapjuk ajándékként azt, hogy ezt a terhet már nem visszük tovább.
Böjte Csaba soraival zárnám, hiszen ennél szebben nem is lehetne összefoglalni:
„Boldog az az ember, aki szereti és tiszteli apját és anyját, mint ahogy a bimbó szereti a megtartó, tápláló gyökeret, mint ahogy a folyó szereti a forrást, mint ahogy a madár szereti a fészket, mert hatalmas nyugalom, béke, öröm és fény születik meg benne. ”